Aztán az erasmusunk utolsó órájában rájöttünk, hogy ez nem így van.
Sokkal sokkal nehezebb és felfoghatatlanabb ez a pillanat, amikor azoktól az emberektől kell búcsúzni, akikkel minden napot együtt töltöttünk, egy kis családdá formálódtunk, ismerjük egymás rossz szokásait, gyengeségeit, személyes történeteit, illetve, hogy szereti-e a sajtot vagy nem. Egy dolgot nem tudunk, hogy mikor fogjuk egymást újra látni.
"See you soon!" - hangzott el minden nap, amikor elbúcsúztunk a suliban, vagy hazaértünk az éjszakázásból. Ma senki sem tudta ezt ilyen könnyedén kimondani. Mert nincsenek arra szavak, hogy majd egyszer, talán, lehetséges, hogy összefutunk újra ebben a világban, ebben az életben.
Ma délelőtt költöztünk ki teljesen kis lakásunkból. Mindent belegyömöszöltünk a bőröndjeinkbe, takarítottunk még egy keveset. Teljesen más volt a hangulata a szobának, élettelenné váltak a falak a képek nélkül, az íróasztal a tárgyaim nélkül.
Mindhárman (a 3 magyar lány) 2-2 bőröndöt pakoltunk meg, így a legegyszerűbb megoldás a taxi volt. Természetesen az utolsó pillanatban jutott eszünkbe, hogy nem pakoltuk ki a hűtőből a maradék tejet, tojást, így mikor már a taxi a ház előtt parkolt, versenyt futottam a kukákig kezemben egy fél bevásárlás tartalmával. 😅 Megmentett minket ez a hirtelen rohanás az érzékeny búcsútól.Az iskolában még elfogyasztottuk utolsó közös ebédünket, ami véleményem szerint nem is volt olyan finom, mint az eddigiek.
Ott volt a levegőben, hogy ezek, az utolsó óráink itt, és utána visszacsöppenünk itthoni életünkbe újra. Mikor megérkeztünk Poriba, megfogadtam, hogy ki fogom próbálni az egyik játékgépet a közeli bevásárlóközpontba. Mikor volt erre a legmegfelelőbb pillanat, ha nem a búcsúzás előtti pillanat.
Fogalmam sem volt, hogyan is működik ez a játék, mert természetesen finnül volt. Bedobtam 2 eurót, és gyorsan el is vesztettem. Tovább próbálkoztam, és akkor már rájöttünk, hogyan lehet átállítani az automatát angolra. Egyre csak pörögtek előttem a különböző formák, és én meg csak vártam. Egyszer egyre több pénz kezdett el gyűlni a számlámon, és végül én sem akartam elhinni, hogy nyertem 20 eurót! A csúcson kell abbahagyni, és nagy boldogsággal el is költöttem azt a nyereményt finn csokikra és édességkülönlegességekre, amik majd velem utaznak haza.
Délután 4-kor indult a buszunk az állomásról. Így is megható volt már, hogy elhagyjuk ezt a világot, de az, hogy több tutor is kikísért minket, meg persze a többiek, feltette az egészre a koronát.
Nem mondok új dolgot szerintem azzal, hogy volt pityergés, hatalmas ölelések, ígéretek, hogy meglátogatjuk majd egymást, apró ajándékok osztogatása.
Természetesen belőlem is kiszakadt a sírás, amikor a busz elindult Tampere felé.
Nincsenek rá szavak, és igazán csak az érti meg ezt az érzést, aki átélt hasonló élményt.
Minden ugyanaz maradt, eltekintve ilyen apróságoktól, mint például, Anyáék átrendezték a szobámat, vagy új kávézó nyílt a környéken.
De mégis minden más, és azért mert mi változtunk. Éppen annyit, hogy más szemmel tudjunk ránézni ugyanazokra a helyzetekre.
Magabiztosságot szereztünk azáltal, hogy csúnyán fogalmazva, de életben maradtunk egy idegen országban.
Bebizonyítottuk magunknak, hogy mi mindent meg tudunk élni, mi mindent meg tudunk oldani!?Egyszerűbbé vált a mindennapokban az életünk az 5 hónap alatt, mert csak magunkra kellett koncentrálni, viszont pont ezért volt nagyon tanulságos, és nem mindig könnyű, hiszen találkoztunk a korlátainkkal, szembesültünk hibáinkkal.
Nem akarok hazudni, voltak nagyon nehéz pillanatok, mélypontok, de pont ennyire csodálatosak is. Az biztos, hogy leromboltam saját falaimat, és próbálom őket NEM felépíteni újra.
Köszönöm ezt a pár hónapot! 💓💙💚
Míra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése